Tarr Béla és az Idő, ami nem Halad

Tarr Béla filmjeiben az idő nem múlik. Nem azért, mert megáll, és nem is azért, mert lelassul. Hanem azért, mert kikerül abból a megszokott rendből, amelyhez a mindennapokban hozzászoktunk. Nála az idő nem előre tart, hanem körülvesz. Nem történeteket visz magával, hanem állapotokat.

A legtöbb filmben az idő egy eszköz. Azért van, hogy eljussunk valahonnan valahová. Egy kezdetből egy végbe. Tarrnál azonban az idő nem szolgál semmit. Nem visz, nem ígér, nem old meg. Egyszerűen jelen van, és ezzel kénytelenek vagyunk mi is jelen lenni benne.

Ez az, ami sok nézőt zavarba ejt. Mert megszoktuk, hogy az idő „hasznos”. Hogy történnie kell benne valaminek. Tarr filmjei viszont leveszik ezt a terhet. A kamera nem siet, mert nincs hová érkeznie. A szereplők nem fejlődnek, mert nincs irány, amerre fejlődni kellene. Minden ott van már az elején, és minden ott marad a végén is.

Ez az időfelfogás nem pesszimista. Inkább kíméletlenül őszinte. Azt mondja: az élet nagy része nem fordulópontokból áll, hanem ismétlődésből. Apró mozdulatokból. Ugyanabból a reggelből, ugyanabból az estéből. És ha valóban ránézünk erre, kiderül, hogy ebben az ismétlődésben is ott van minden.

Tarr kamerája nem keres jelentést, hanem teret ad neki. A hosszú beállítások nem azt kérdezik, „mi fog történni?”, hanem azt, hogy mit érzékelünk, ha nem menekülünk el a pillanat elől. Az idő itt nem egy vonal, hanem egy közeg. Mint a köd, az eső, a sár: benne vagyunk, és nem tudunk kívülről ránézni.

Ebben a közegben az ember lassan elveszíti a megszokott tájékozódási pontjait. Nincs kapaszkodó a történetben, nincs jutalom a figyelemért. És éppen ez az, ami egy másfajta dimenziót nyit meg. Nem látványosat, nem misztikusat, hanem nagyon is emberit: a puszta jelenlét tapasztalatát.

Aki végig tud maradni egy Tarr-film idejében, az nem ugyanúgy jön ki belőle, ahogy bement. Nem azért, mert „megváltozott”, hanem mert az érzékelése finomabb lett. Több türelme van a csendhez. Több tere a semminek. És talán kevesebb igénye arra, hogy mindennek értelme legyen.

Ez a szemlélet nem véletlenül rezonál olyan gondolkodásmódokkal, amelyek az időt nem célként, hanem tapasztalati térként értik. Nem kell őket néven nevezni ahhoz, hogy érezzük a rokonságot. Elég annyit mondani: itt az idő nem ellenség, és nem erőforrás. Hanem valami, amiben meg lehet állni.

Tarr Béla filmjei nem azt tanítják, hogyan kell élni. Inkább azt, hogyan lehet nem elsietni azt, ami amúgy is megtörténik. Hogyan lehet kibírni az időt anélkül, hogy állandóan el akarnánk hagyni.

Talán ez az ő legnagyobb öröksége. Nem egy filmes stílus, hanem egy kérdés, amely ott marad bennünk a vászon elsötétülése után is:

Mi történik, ha az időt nem legyőzni akarjuk, hanem végre lakhatóvá tesszük?