Aktív Imagináció és Mindfulness – A Belső Figyelem Két Arca

A mindfulness ma már szinte közhely. Jelen lenni, figyelni a légzést, észrevenni a gondolatokat anélkül, hogy beléjük kapaszkodnánk. Sokan gyakorolják, mégis kevesen beszélnek arról, mi történik azután, hogy ez a fajta jelenlét már nem csak technika, hanem belső tér. És itt lép be az aktív imagináció.

Első pillantásra a két megközelítés akár ellentétesnek is tűnhet. A mindfulness csendes, visszafogott, megfigyelő. Az aktív imagináció viszont képekkel, alakokkal, belső történetekkel dolgozik. Az egyikben hátralépünk, a másikban belépünk. Mégis, ha mélyebbre nézünk, kiderül: ugyanarra a kérdésre válaszolnak, csak más irányból közelítenek.

A mindfulness megtanít jelen lenni azzal, ami van. Nem akarja megváltoztatni a belső történéseket, nem értelmezi őket, nem keres jelentést. A gondolat gondolat, az érzés érzés. Jön, marad egy ideig, majd elmegy. Ez a fajta figyelem rendkívül felszabadító tud lenni, különösen egy túlstimulált, folyamatosan reagáló világban. Megtanuljuk, hogy nem kell minden belső impulzusra válaszolni.

Az aktív imagináció viszont ott kezdődik, ahol ez a csend már elég stabil ahhoz, hogy megszólaljon valami más is. Nem a gondolatok felszínén dolgozik, hanem azok alatt. A belső képek nem „kitalált fantáziák”, hanem spontán megjelenő formák: egy alak, egy táj, egy helyzet. És a hangsúly nem azon van, hogy mit jelent mindez, hanem azon, hogy kapcsolatba lépjünk vele.

A különbség talán így ragadható meg a legpontosabban: a mindfulness tanúvá tesz, az aktív imagináció résztvevővé. Az egyikben figyeljük a belső világot, a másikban dialógusba lépünk vele. Nem azért, hogy irányítsuk, hanem azért, hogy meghalljuk.

Fontos hangsúlyozni: az aktív imagináció nem menekülés a jelenből. Nem elkalandozás, nem álmodozás. Épp ellenkezőleg. Ugyanolyan éber jelenlétet igényel, mint a mindfulness, csak nem a légzésen vagy a testérzeteken keresztül tartjuk a fókuszt, hanem a belső képeken. Ha nincs meg ez az alapvető jelenlét, az imagináció könnyen szétesik vagy öncélú fantáziává válik.

Ebben az értelemben a mindfulness sokszor előfeltétele az aktív imaginációnak. Megtanítja az idegrendszert megnyugodni, a figyelmet egyben tartani, a kontrollt finoman elengedni. És amikor ez megtörténik, a belső világ elkezd „válaszolni”. Nem szavakkal, hanem szimbólumokkal.

Érdekes megfigyelni, hogyan dolgozik a két módszer az érzelmekkel. Mindfulnessben az érzelem energia, ami megjelenik a testben. Megfigyelhető, anélkül hogy történetet gyártanánk köré. Aktív imaginációban ugyanez az érzelem alakot ölthet. Lehet belőle egy figura, egy hang, egy mozdulat. Nem azért, mert mi így akarjuk, hanem mert a tudattalan nyelve ez.

Ez sokak számára ijesztő lehet. A belső képek kontrollvesztést sugallnak. Pedig valójában épp ellenkezőleg: a kontroll elengedése történik meg, nem a stabilitás elvesztése. A mindfulnessben elengedjük azt az igényt, hogy reagáljunk. Az aktív imaginációban elengedjük azt az igényt, hogy mi irányítsuk a történetet. Ez a kettő ugyanannak az érett belső működésnek a két oldala.

A kérdés nem az, hogy melyik „jobb”. Hanem az, hogy mire van szükségünk egy adott pillanatban. Amikor túl sok az inger, a gondolat, az érzelem, a mindfulness stabilizál. Amikor viszont egy téma újra és újra visszatér, amikor egy belső kérdés nem hagy nyugodni, amikor érezzük, hogy „valami mondani akar valamit”, az aktív imagináció mélyebb választ adhat.

A kettő együtt nem haladó technika, nem spirituális teljesítmény. Inkább természetes folyamat. Előbb megtanulunk csendben figyelni. Aztán megtanulunk válaszolni. És végül rájövünk, hogy a belső világ nem ellenség, nem probléma, hanem kapcsolat.

Talán a legfontosabb kérdés nem az, hogy milyen módszert választunk. Hanem az, hogy mennyire merünk valóban jelen lenni. Nem csak a légzésnél, nem csak a testnél, hanem ott is, ahol képek, érzések és belső hangok formájában próbál megszólítani valami mélyebb.

A jelenlétnek több arca van. Van, amikor csend. És van, amikor párbeszéd.