A Pillanat, amikor minden Összeomlik – és kitisztul

Képzeljük el, hogy valaki egy vasútállomáson várja a vonatát. Először csak körbenéz: emberek jönnek-mennek, beszélgetnek, telefonálnak. Egy ideig minden apró részletet regisztrál a tudat: ki hogyan néz ki, milyen a hangulat, mennyi az idő, vajon késni fog-e a vonat.

A belső kommentár folyamatosan fut – összehasonlít, ítél, mér, gondolatok hálóját szövi. Ez a tudat megszokott, kondicionált működése: sosem egyszerűen csak „van”, hanem mindig valamit viszonyít, értelmez, értékel.

Egy ponton azonban történik valami. A peronon hirtelen csend lesz, mert a tömeg egyszerre figyel fel a közeledő szerelvény zajára. A tudatban, ami addig tele volt apró zajokkal és belső beszéddel, egy pillanatra űr keletkezik. Mintha minden figyelem összesűrűsödne abban a zajban, abban az érkező pillanatban. A belső kommentár megszakad, és ott marad egy nyers jelenlét: egyszerre tág és üres, mégis tele van élettel.

Ez a törés a megszokott gondolati áramlásban hasonló ahhoz, mint amikor valaki belép egy szobába, ahol minden illat, fény és hang egyszerre éri, s a tudat nem tud rögtön reagálni. Nem a külső esemény a lényeg – nem a vonat hozza a „csendet” –, hanem az, hogy a tudat hirtelen elveszíti megszokott kapaszkodóit, és előbukkan belőle az eredeti tisztaság.

De amint az ember felszáll, helyet keres, jegyet ellenőriz, a tudat azonnal újraépíti a megszokott belső rendszert: „vajon kényelmes lesz-e az út?”, „mikor érkezünk meg?”, „ki ül mellém?”. A kondicionáltság visszatér, és a frissesség pillanata eltűnik.

Ez a rövid tapasztalat azonban mégis sokat elárul. Megmutatja, hogy a tiszta jelenlét nem kívülről érkezik, nem a körülmények szülik, hanem bennünk rejlik. A gyakorlás lényege éppen ez: felismerni, hogy minden helyzet – egy várakozás, egy találkozás, egy csendes pillanat – alkalom lehet arra, hogy a tudat megszokott szokásmechanizmusai megálljanak, és felragyogjon az a belülről fakadó, kondicionálatlan erő, ami mindig ott van.