Száncsengő – A “Szétmálló hangerdő” és a Csend tanítása

Weöres Sándor Száncsengő című verse első hallásra gyerekversnek tűnhet: játékos ritmusok, hangutánzó szavak, a tél varázsa. De ha egy pillanatra lelassulunk, és hagyjuk, hogy a hangok a tudatunk mélyére essenek, egészen más távlatok nyílnak meg.

Valahányszor elmerengek azon, milyen gyorsan változik minden — az évszakok, az emberek, a gondolataim —, mindig ez a sor jut eszembe:

„Szétmálló hangerdő.”

Nem tudom pontosan miért, de ebben a kifejezésben ott van az egész világ szövete: a forma, amely hanggá lesz, és a hang, amely lassan visszaolvad a csendbe.

De nem csak a hangra értem ezt.
Mindenre, ami valaha megszületik, mozdul, majd eltűnik. Az arcokra, amelyek idővel elhalványulnak az emlékezetben. Az érzésekre, amelyek felvillannak, majd más színt öltenek. A kapcsolatokra, amelyek átalakulnak, és a pillanatokra, amelyek megismételhetetlenek.

Minden, ami él, egyszer „szétmállik” – nem a semmibe, hanem valami nagyobb, finomabb rendbe oldódik vissza. Mintha a világ folyamatosan saját csendjébe olvadna, újra és újra.

A vers elején még érzékelhető a mozgás, a hideg, a világ konkrét szövete. A „száncsengő” hangja, mint a szívverés, felhangzik az éjszaka mélyéből. De már itt elindul valami: a hang nem leír, hanem megnyit – egy teret, amelyben a csend és a mozgás egyszerre vannak jelen.

A második szakaszban megszületik a dinamika, a ritmus. A „csönd-zsákból hangot lop” képében valami mély bölcsesség rejlik: a hang a csendből jön, és oda tér vissza. Mint a gondolat, amely a tudat tágas némaságából emelkedik ki, majd újra elenyészik benne.

És végül elérkezünk ehhez a csodálatos képhez: szétmálló hangerdő.
Mintha a világ minden hangja, mozgása, formája egyszerre oldódna fel. Nincs többé ló, nincs szán, nincs tél — csak a rezgés marad, és a tér, amiben ring. Ez a pillanat a feloldódás tudata, amikor a dolgok nem megszűnnek, hanem visszatérnek abba, ahonnan jöttek: a csendbe.

Nem gondolom, hogy Weöres tudatosan keleti tanításokat képzelt volna ebbe a versbe. Inkább azt érzem, hogy a hangokban, a ritmusban, a leheletfinom mozdulatokban ugyanaz az ősi tapasztalat él: minden változik, és semmi sem vész el.
A száncsengő hangja elhal — de a csend, amiből született, örökké jelen van.